A néprajztudomány, amikor az egyes tájak építészete közötti különbségeket vizsgálja, rendszerint a lakóházakból indul ki, és mint a 20. század első felében Bátky Zsigmond háztípusokkal vagy a század végén Barabás Jenő házvidékkel foglalkozik. Így hosszú időn keresztül északi magyar háztípusról, majd északi házvidékről beszéltünk. Mindkettő lényegében nem más, mint az ún. palóc ház. Ha azonban a népi építészet egészét nézzük, tehát a gazdasági rendeltetésű épületeket és elhelyezkedésüket, azaz a települések és a telkek elrendezését is, akkor a Felföld akár történetileg, akár mai szűkebb értelmében jól használható területi elhatárolásnak bizonyul. Nyugaton a Garam, bizonyos esetekben a Vág, északon és keleten a magyar nyelvhatár, délen pedig az Északi-középhegység Alföldre kifutó pereme határolja azt a tájat, amely népi építészetének áttekintésére vállalkozik a szerző. A Felföld népi építészetében a legszembetűnőbb határvonal a Sajó, ezért a szerző külön tárgyalja a Felföld nyugati és a keleti részét az eltérő anyagok, szerkezetek, háztípusok és díszítések miatt.
A Felföld népi építészetéről először jelenik meg ilyen összefoglalás. A Kárpát-medence északkeleti része kisebb tájairól vagy az egyes épületekről több publikáció is megjelent, nem utolsósorban Balassa M. Ivánnak köszönhetően. Ez a könyv azonban egyrészt összegzi mindezeket, másrészt számos új, eddig nem közölt kutatási eredményt beépítve átfogó képet ad a nagytáj magyar népessége népi építészetének elmúlt századairól. Nemcsak az ismert épületeket, lakóházakat ismerteti a szerző, hanem a gazdasági rendeltetésűeket is a csűrtől a gabonás kamrán, kapun és kerítésen át az egyes vidékeken jellemző pincéig.
