A magyar népélet fontos része kezdetektől fogva a pince, amely minden korban jelentős szerepet játszott az emberek életében. Már az Árpád-korból maradtak fenn feljegyzések pincékről, a tihanyi alapítólevélben név szerint is említenek olyan településeket, amelyek „pincés” helyeknek számítottak.
Nemcsak a föld alá nyúló járatokat nevezi pincének a magyar ember, hanem az előttük, felettük álló, a különféle termények – legtöbbször szőlő és bor – feldolgozására, tárolására szolgáló építményt is. Vannak vidékek, ahol a „pincének” nevezett ház mögött nem is húzódik valódi pinceág – az épület maga a „pince”.
A sorozat legújabb kötete konkrét pincék bemutatásán túl nemcsak azok típusait, építési módjait ismerteti, hanem rávilágít a közösségek életében betöltött szerepére is.
A könyv külön fejezetet szentel annak a problémának, amellyel az elmúlt jó fél évszázadban több mint 200 település küzdött és küzd. Ezek között találhatók olyan kis falvak, mint a néhány száz lakosú Cserépváralja, Mályinka, Villánykövesd, olyan városok, mint Pécs, Szentendre, Szekszárd vagy a Főváros egyes kerületei (Budafok, Kőbánya) –Eger városa alatt például mintegy 120 km-es pincerendszer található.
