Az építészek képzését nagyban meghatározza a kor és a szakma viszonya a szimmetriához. Főiskola vagy egyetem előtt sokan vonzódnak a szimmetrikus épületekhez, azokat tartják természetesnek és emberinek, majd az első tervezési feladatok megoldása után meg kell tanulniuk, hogy a szimmetria és általában, ami a laikusok többségének tetszik, tiltott gyümölcs egy tervező számára. Az oktatók nem indokolják ezt, a hallgatók pedig ritkán kérdezik az okát. Aki szimmetrikus épületet tervez, az megbukik. Vajon honnan ered a törés, ami tabuvá tette a szimmetriát, és mi az oka a szimmetriából való módszeres kiábrándításnak, amely minden bizonnyal hivatásunk egyik legfontosabb „beavatási rituáléja” napjainkban? Hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, a fogalom jelentését előzetesen tisztáznunk kell.
A szó etimológiai rétegeit a szöveggyűjtemény több tanulmánya is részletesen felfejti, ám ezek között kiemelendő jelentőségű a szimmetria matematikai és építészeti értelmének megkülönböztetése. Euklidész szerint egy rendszer akkor szimmetrikus, ha elemeit egy közös mérték köti össze. Ebből származik a szimmetria szigorú értelmezése, amely a görögöket az embatész-, latinul modulusrendszer kifejlesztésére, Vitruviust pedig annak írásos rögzítésére késztette. Mivel az ókori emberekben erős volt a kísértés, hogy az építészetet az ácsmesterséggel vagy a kőművességgel azonosítsák – amely iránt nem a magas társadalmi osztályok érdeklődtek, mint a matematika vagy a filozófia iránt –, az építészet mesterségét igen nehéz volt akkoriban tudományként népszerűsíteni.
Ez a küzdelem jelenkorunkban is megvan, noha nyilvánosan már senki sem kételkedik a műszaki tudományok és az építőművészet akadémiai legitimitásában. Vitruviust egykor a legmagasabb rangú megbízó sarkallta arra, hogy a mesterségből tudományt formáljon, amit kezdeti tiltakozása ellenére élete végén mégiscsak teljesített a római princeps, Augustus parancsára. Ekképp az építészetnek minidig is volt egy alulról fölfelé építkező szellemi hegemóniája, ami jelképesen megfelel mind a fizikai építés, mind a mesterség elsajátításához szükséges beavatás folyamatának. Hozzá kell tegyük, hogy épp Vitruvius újította meg a szimmetria fogalmát azzal, hogy traktátusában nemcsak a modulrendszer kapcsán, hanem sokkal inkább az egymást kiegészítő részek és az egész viszonya értelmében beszélt a szimmetriáról, a pontos matematikai formulákkal szemben pedig meglehetősen megengedő volt. Így tehát Vitruvius a matematikai szimmetriafogalmat megpróbálta az építőmesterség köznyelvibb fogalmaival házasítani, több-kevesebb sikerrel, de annál nagyobb ellentmondásokkal. Érzékelhető ebben az is, hogy az épület erőssége, hasznossága és szépsége – az általa kimondott triád – nem feltétlenül függ a számoktól, hanem az egész egységétől, harmóniájától. Utóbbiról persze Püthagorasz óta (valójában már sokkal előtte) ismert tény volt az ókori világban, hogy leírható számokkal is, hiszen a húrhosszak helyes arányából kelthetők életre a zenei harmóniák. Ám az építészet nem húrpengetés, ahogy a püthagoreus, majd a platonista tanok a harmónia kérdését leegyszerűsítették, hanem annál összetettebb, leginkább a szimfóniához hasonló alkotási folyamat. Összetettségét ma sem értjük kellőképpen, hiszen épületeink gazdaságilag jól értelmezhetők ugyan, de lélektanilag, ritka esetektől eltekintve messze nem funkcionálisak.
A tájékozódásban és a gordiuszi csomó intelligens kioldásában – tehát nem átvágásában – a szimmetria nagy segítségünkre lehet. Leon Battista Alberti, a legnagyobb reneszánsz építészteoretikus már jóval komplexebb geometriai szerkesztőelvekhez kötötte a szimmetriát, bár magával a szóval óvatosabban bánt, és nem szentelt neki külön fejezetet, mint a római előd. Az Örök Város akkor még épebb romjait részletesen tanulmányozva, és mint V. Miklós pápa első „műemlékvédője”, Alberti megértette az ókori építészeti komponálás lényegét, amelynek mélyén egy részletekig kibontakozó kozmikus, ám mégis szabad rendezőelvet fedezhetett fel. Részben a szimmetria reneszánsz fogalmi adaptációjának, illetve a reneszánsz gondolkodók (például Poggio Bracciolini, Francesco Giorgi, Luca Pacioli vagy Leonardo da Vinci) tevékenységének köszönhető az a mai, mértani szimmetriafogalom, amely többek között a tengelyes tükrözés, forgatás, eltolás, ismétlés, kicsinyítés-nagyítás vagy ezek kombinációi révén vált ismertté. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a gyakorlati műveletek részei ugyan a szimmetria horizontjának, de fogalmilag nem fedik le azt. A szimmetria sokkal inkább egy belső rend és – az euklideszi meghatározásnál maradva – arányosság, amelynek e geometriai műveletek csak lehetséges kivetülései. Korunkban egyre másra fedezik fel a szimmetria új területeit, amelyek közül a fraktálgeometria a leghaladóbb irányzatnak számít. A fraktálok, amelyekre szintén nem találunk zárt matematikai meghatározást, lényegük szerint olyan geometriai alakzatok, amely saját mintázatukat különböző léptékeken megismétlik, más szóval önhasonlók. Az önhasonlóságot ma szintén a lehetséges szimmetriatípusok közé soroljuk. Amint látni fogjuk, a szöveggyűjtemény számos elmélete épül valamilyen matematikai sorozat és a léptékváltó szimmetria kifejtésére, amely nemcsak az építészszakma bátrabb képviselőit ihleti alkotásra, hanem egyúttal a tudományterületek közti kommunikáció alapja is. Ebből a szempontból jelentős a matematika, geometria, anyagtan, mérnöki szerkezettan, krisztallográfia, biológia, informatika, művészettörténet és filozófia különböző eredményeinek felbukkanása az alapvetően építészetre kihegyezett kötetben.
A kötet a Darvas György és Nagy Dénes által alapított Symmetry: Culture and Science folyóirat harmincéves történetének kiemelkedő, építészeti témájú írásait foglalja össze. Bár az anyagi támogatás hiánya miatt a Symmetrion eddig kevesebb figyelmet kapott a világ vezető lapkiadóihoz képest, története során szerzői között négy Nobel-díjas: Dan Shechtman, Robert J. Shiller, Leo Esaki és a nemrég elhunyt Steven Weinberg professzor is szerepelt. A jelen kötet egyik apropója annak a három évtizedes munkának a lezárása is egyben, amelyet Darvas György tudományos szerkesztői munkássága és nemzetközi közéleti tevékenysége fémjelez. A szövegek eredetileg angol nyelven jelentek meg a folyóiratban, amelyek pontos szakfordítása multidiszciplináris jellegük miatt nem kevés fejtörést okozott, és emiatt az olvasóknak sem lesz könnyű dolguk, ha a szövegeket mélységükben érteni kívánják.
A kötetbe beválogatott építészeti témájú írások a hazai szakirodalomban még nem jelentek meg, és egytől egyig a szimmetria témáját dolgozzák fel a következő szempontok szerint: hagyomány, építészetelmélet, szerkezetek, városépítészet, alkotói hitvallások. A szöveggyűjtemény szerzői az egyes írások közlésének sorrendjében: François Gruson, Pavlos Lefas, Hajnóczi Gábor, Indra Kagis McEwen, Kim Williams, Ioseph Cabeza-Laïnez, Ying Ying Xu, Emil Makovicky, Nikos A. Salingaros, Lasse Hodne, Almantas Samalavičius, Harun Ekinoğlu, Bereczki Zoltán, Jay Kappraff, Janusz Rebielak, Ture Wester, Einar Thorsteinn, Olafur Eliasson, Deborah C. Lefosse, Iris Aravot, Dafna Fisher-Gewirtzman, Yigal Tzamir, Michael Burt, Meggyesi Tamás, Magyar Péter és Duncan Stroik. A huszonkét szöveg kiválasztásának szempontja az építészet területének minél szélesebb lefedése, az eredetiség és a szakmai-tudományos minőség volt.
A fenti nevek többsége a nagyvilágban ismert, de hazánkban még egyáltalán nem, amiből következik a jelen kötet kulturális küldetése is. Célunk, hogy a szakma és a szakmán kívüli érdeklődők szemét felnyissuk azokra a felismerésekre és életművekre, amelyek ma az építészet elméletében a fősodratú irányzatokkal párhuzamosan vagy azok alternatívájaként vannak jelen. A szerzők közti magyar nevek pedig azt jelzik, hogy ezektől a nemzetközi folyamatoktól nem élünk elszigetelten, sőt, erősen képviseljük azt az akaratot, amely a reneszánsz ember kívánsága is volt: a világ minden szerteágazó részletében felfedezni a teremtés egyazon sugarát.
Bár a teljesség igényével ezúttal nem élhetünk, munkánkat kezdjük el a szimmetria lényegének behatóbb megismerésével, és a vele kapcsolatos tévedések eloszlatásával! Nem is adhatna ehhez jobb példát más, mint Darvas, aki a folyóiratban mindig előnyben részesítette azoknak a tanulmányoknak a közlését, amelyek a szimmetria fogalmát kiterjesztették, felfedezve a benne rejlő mélységet és változatosságot. Érvényes ez az építészet területére is. Bár hajlamosak vagyunk úgy hinni, hogy a szimmetria a tengelyes tükrözés geometriai műveletében kimerül, sokra méltatjuk a természet mintázatait és az építészet organikus rendszerét, amely a szimmetria számos egyéb válfaját felkínálja.
Visszatérve bevezető gondolatunkhoz a szimmetria modern elvetéséről, itt valószínűleg abba a hibába esünk, amit ez a kötet épp eloszlatni készül. Nem magát a szimmetriát, hanem annak egyoldalú értelmezését és sokszínűségének figyelmen kívül hagyását utasítjuk el. Így, ha bármi ellenérzésünk maradt a szimmetriával szemben, az valójában az együgyűség, és nem a harmónia kultúrája ellen szól. Ebben a szellemben ajánlom olvasni a kötetben megjelent írásokat, amelyeket építészeknek és az építészet iránt érdeklődőknek egyaránt a figyelmébe ajánlok.
(Dr. habil. Katona Vilmos, a Symmetry: Culture and Science főszerkesztőjének előszava)
