Könyvajánló otthonra: Építészet és kultúra
– Esszék az építészetről, kultúráról, művészekről és művekről. Érdekes, olvasmányos, hasznos Cságoly Ferenc kétkötetes műve.
Kamaszkorom egyik fontos könyve volt, ami aztán elkísért egész életemben, E. H. Gombrich: A művészet története c. vaskos kötete. Néha elő kell vennem, hogy felidézzem gyermekkori énemet. A művészet megértésében ugyanis nem a lexikális tudás segít, hanem az élmény. Az, hogy háttérbe tudjuk tenni okoskodó egónkat, racionális tudatunkat, és helyet adjunk magunkban a megélésnek, az őszinte örömnek. Cságoly Ferenc könyve hasonlóképp vezet minket végig az építészeti korszakokon. Azon kapjuk magunkat, hogy nem tudjuk letenni, mert izgalmas, mint egy regény. Nem adatokkal telezsúfolt, lekezelő tudálékossággal magyarázó könyv ez, hanem egy társ, aki kísér bennünket. Néha megállunk szemlélődni, elgondolkodunk és aztán sétálunk tovább…
„Ann Lee és kis csoportja 1774. augusztus 6-án érkezett meg New York kikötőjébe, közel három hónapos, viharokkal és viszontagságokkal teli hajóút után. Kilencen voltak csupán, de nemsokára már csak nyolcan maradtak: Ann Lee férje, Abraham Standerin pár hónap után otthagyta őket. A húszezer lakosú New York akkoriban a keleti partvidék harmadik legnagyobb városa volt, egyetemmel, kórházzal, közkönyvtárral, saját kiadású városi újsággal, a nagyobb utcákban közvilágítással. Ugyanakkor a város körüli réteken tehéncsordák és juhnyájak legelésztek, a Hudson folyó partján vadkacsára és fürjre vadásztak, és a mai Fifth Avenue helyén folyó patakban pedig még pisztrángot is lehetett fogni. Ann Lee és követői számára mindez nagyon, de nagyon más volt, mint az odahagyott Manchester. Ebben az idegen világban egymástól elszakadva kellett munkát és megélhetést találniuk, miközben mindnyájan várták az alkalmat, hogy ismét együtt és közösségben élhessenek. A várakozás – szerencséjükre – nem tartott sokáig, alig másfél évvel a megérkezésük után sikerült egy olcsó földdarabot venniük a New Yorktól nagyjából 250 kilométerre lévő Albany közelében.
A helyet az őslakos indiánok Niskayuna-nak, az első holland telepesek Watervliet-nek nevezték. Sűrű bozótossal, nagy elvadult erdőfoltokkal tarkított mély fekvésű, mocsaras vidék volt, talán még azt a kevés pénzt sem érte meg, amennyiért megvették. Nekik azonban sokat jelentett, szinte mindent és alig pár hét alatt felépítették az első rönkházukat, ami egyszerre volt lakóépület és gyülekezeti terem. A mocsaras területek lecsapolása, a mély fekvésű részek feltöltése, művelhetővé tétele évekbe tellett, ezalatt nagy nyomorúságban éltek és sokat éheztek. De lassan-lassan megindult a kis földdarabon az élet, és immár képesek voltak rajta valamelyest emberi módon megélni.
Az elkülönülten élő kis k
özösség a környezete érdeklődését is felkeltette, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Egyesek nyitott érdeklődéssel fordultak a vallásuk, különös istentiszteleteik felé, másokban azonban gyanút keltett a puszta jelenlétük is. Akkoriban már javában dúlt az amerikai függetlenségi háború, a tizenhárom észak-amerikai gyarmatállam küzdelme az anyaország, Nagy-Britannia ellen, így nem csoda, hogy minden újonnan érkezett angol eleve gyanús lehetett az ott lakóknak. A shaker közösséget többször is azzal vádolták, hogy voltaképpen kémek, és vallásos életvitelük csupán ügyes álcázása valódi működésüknek. Megnehezítette a helyzetüket, hogy amikor a katonai hatóság elé vitték őket, quaker szokás szerint nem voltak hajlandóak esküt tenni. A kémkedés vádját ugyan nem lehetett tényekkel igazolni, de biztos, ami biztos alapon fél évre börtönbe csukták néhányukat, Ann Lee-t is beleértve.
A kezdeti nehéz időket 1780-tól a gyarapodás évei követték. Nemcsak a Watervliet-ben élő közösség létszáma nőtt, de új csoportok is csatlakoztak hozzájuk, köztük egy Mount Lebanon-ban élő nagyobb metodista gyülekezet. Mindezeken felbuzdulva Ann Lee pár társával térítő útra indult. Néhány kicsi faluban követőkre leltek, ahol új shaker kolóniák alakultak, máshol viszont üldözték és elkergették őket. A sikereket és kudarcokat egyaránt hozó út végén 1783-ban tértek vissza Watervliet-be. Az utazás, a viszontagságokkal teli élet, az átélt testi és lelki szenvedések kikezdték Anne Lee egészségét, hazatérve lefogyott, magába vonulttá vált, végül 1784. szeptember 8-án, 48 éves korában meghalt. […]
A shakerség hanyatló korszakával párhuzamos Olive Hayden élettörténete, ami akár a szimbóluma is lehetne ennek az utolsó, szomorú időszaknak. A kicsi Olive 1903-ban, hét éves korában, árva gyermekként csatlakozott a hancocki shaker közösséghez. Iskolába járt, ahol sok szeretetet kaphatott, legalábbis erről tanúskodik egyik tanítónőjének írt kedves hangú, hálás levele, amit „az Ön kicsi Olive-ja”- ként írt alá. 14 éves korában egy fotó is készült róla, szemmel láthatóan a legjobb ruhájába kiöltözött, tiszta tekintetű, öntudatos leányka álldogál rajta és bizakodva tekint valahová a messzi távolba. A közösség naplókönyve szerint tizennyolc évesen megszökött a faluból, az ok hivatalosan ismeretlen, de hát ebben az életkorban sokféle vágy és vonzalom mozgatja az ifjú szíveket. Akármi is történt, alig három hónap múlva visszatért, valószínűleg keserves tapasztalatokkal teli. Huszonkét esztendős korában hivatalosan is a shaker közösség tagja lett, a naplókönyv szerint ekkortájt házimunkákkal foglalkozott, emellett a kisebb lányokat tanította az iskolában. A mezei munkákban is otthonos lehetett, az egyik róla készült fotón két ló között álldogál, a másikon egy tehén mellett. Mindkettőn fiatal még, úgy a húszas évei elején, de a kezei már igazi munkáskezek, nagyon mások, mint egy ápolt hölgy finom kacsói. […] 1935. augusztus 15-én, 39 éves korában végleg elhagyta a közösséget. Egy közeli városban dolgozott ápolónőként, és itt ismerte meg Morris Austin helybeli gazdát, akivel hamarosan össze is házasodtak. Aztán hosszú ideig semmit sem lehet tudni az életéről, mígnem 1985-ben, Ken Burns shakerekről szóló dokumentumfilmjében ő is megszólalt. Tiszta arcú, tiszta hangú öreg hölgy, aki látszólag érzelmek nélkül beszél emlékeiről, megőrzött hitéről, a shakerség hanyatlásáról. Olive Hayden kilencven éves korában, 1987-ben halt meg. […]
Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy ezek az épületek éppolyan letisztultak, amennyire a természet elemei is azok. Éppannyira nincs rajtuk semmi oda nem illő, ahogyan a fáknak, bogaraknak, madaraknak sincsenek felesleges részei. Egyszerűség, tisztaság, természetesség: ezek a shaker építészet kulcsszavai.
Nézegetve ezeket az épületeket, és ismerve az apró részletekig rendezett életvitelüket, azt gondolhatnánk, hogy hasonlóképpen az építészetük is mindenre kiterjedően szabályozott volt – pedig nem. Törvénykönyvük egyik fejezetében („Törvények, melyek az Építési, Festési, Lakkozási Munkákra, és az Eladásra szánt Cikkek Gyártására, ’s a Többi, ’s a Többi, vonatkoznak.”) mindössze két rövid kis bekezdés foglalkozik az építészettel.
Ha építészetük homogén jellegét nem a törvényi szabályozás eredményezte, akkor csak a bennük élő és őket mozgató szellemiség lehetett az oka. Azaz ők maguk voltak egyszerűek, tiszták és természetesek, méghozzá olyan magától értetődő módon, hogy e téren külön előírásokra nem is volt szükség.”
(Részletek a 12. Egyszerű ajándékok – a shakerek c. fejezetből.)
További szakirányú irodalmat olvasna?
- Keresse fel webshopunkat, ahol megannyi érdekes és hasznos könyvet talál számos témakörben!
