A bányászat a Kárpát-medencében egyidős az ember megjelenésével. Legrégebbi emlékei a Sümeg melletti és a tatai Kálvária-dombi kovakőbányák, legújabb pedig az 1950-es években felfedezett, Lovas község melletti vörösfesték-bánya. Már a rómaiak idején bányásztak aranyat és ezüstöt Erdélyben, és a mai napig meglévő sóbányák is működtek már ekkor. A honfoglaló magyarok magukkal hozták a bányászat ismeretét, amit az ősi szavaink közé tartozó arany, ezüst, vas, réz szó bizonyít. Bár a tatárjárás előtt is voltak bányáink – amit tanúsít a magas szintű pénzverés művelése –, a magyarországi bányászat igazán a XIII. század második felében virágzott fel. A mohácsi vész előtti három évszázadban hazánk volt az európai nemesfémbányászat egyik központja. A tudósok számítása szerint 1300 és 1525 között Magyarország területén évente nagyjából 1500–1600 kg aranyat és 8–10 000 kg ezüstöt bányásztak, ami az európai nemesfémtermelés jó negyven százalékát tette ki. Az aranyat Erdélyben, majd később a Szepességben bányászták, az ezüstbányászatnak Selmecbánya volt a központja. De ekkor már ismertek voltak Nagybánya, Gölnicbánya, Beszterce, Rozsnyó bányái is. Szomolnok pedig rézércéről volt nevezetes.
A bányászat az emberiség történetében mindig fontos szerepet játszott. Bár napjainkban a társadalom jelentős része e tevékenységet a föld alatti szénbányászattal azonosítja, a bányászat évezredeken át sokkal inkább azoknak az ásványoknak és érceknek a kitermelését jelentette, amelyek lehetővé tették az ember számára a termelőeszközök, szerszámok készítését, s ezáltal a gazdasági és műszaki fejlődést. Nem véletlen, hogy az írott történelem előtti korszakokat azokról a tárgyakról nevezték el, amelyekhez az ember a bányászat révén jutott. A kőkorszakot követő korokat az adott időszakban használt fémek után réz-, bronz- és vaskorszaknak nevezzük. Igaz tehát az a vélemény, hogy e mesterség nélkül nem létezne az emberiség.
A bányaiparnak van egy különleges tulajdonsága: az ásványi kincseket ott kell kitermelni, ahol a föld mélye rejti őket, ezért a bányák az egész világon és hazánkban is minden vidéken ott voltak és vannak még ma is. A XIX. század végétől a bányászattal érintett tájak arca megváltozik. Az egyre nagyobb volumenű termelés, az egyre mélyebben húzódó ásványi kincsek kitermelése olyan építmények, épületek megjelenésével jár a felszínen, amelyek korábban nem voltak jelen. A bányák működéséhez elengedhetetlen épületek, aknatornyok, a csillepályák oszlopai és kötélpályái, az érc- és szénfeldolgozáshoz szükséges építmények egytől-egyig több évszázados tapasztalatok és pontos mérnöki számítások alapján a funkcióiknak alárendelt helyen és módon létesültek – egyben sajátos képet is adva a bányászattal érintett tájaknak, településeknek. Legelsőként a termeléshez kapcsolódó létesítmények jelentek meg, de volt, ahol egész településrészek – közismert nevükön kolóniák – születtek a bányákban dolgozó emberek kiszolgálására iskolával, bolttal, esetleg saját moziépülettel.
Az elmúlt nagyjából három évtizedben a hagyományos – szakszóval mélyművelésű – bányászat szinte teljes egészében megszűnt, és a hozzá tartozó épületek jelentős része megsemmisült. Szinte az utolsó pillanatban ébredtek rá a szakmáért és az ipartörténetért felelősséget érzők, hogy mindenképpen megőrzésre érdemesek ezek az építmények, mert nemcsak ipar- és építészettörténeti szempontból fontosak, de a bányásztársadalom évszázados hagyomány- és identitásőrzésének is fontos elemei.
Amikor 2021-ben a könyv előkészítését elkezdtük, nem gondoltuk volna, hogy mire megjelenik, aktuálisabb lesz, mint valaha. Egy letűnt iparág építészetének kívántunk emléket állítani, megőrizve annak dicső múltját a történelmi emlékezetben. A hazai bányászatot a történelem hirtelen újra fölemelte, jelentősége megnőtt, a bezárás helyett a bányászat folytatása került napirendre több helyen. A kötet azonban elsősorban a múltról, annak emlékeiről szól. Részletesen ismerteti a bányaművelés létesítményeit: a tárókat, aknákat, aknaházakat, aknatornyokat, csillepályákat stb. Bemutatja a legfontosabb hazai bányászati műemlékeket, többek között a salgótarjáni József lejtősaknát, az ajkai volt Ármin-aknát, a pécsi Szent István-aknát vagy a dorogi Reimann-altárót, és kitér a bányászathoz köthető egyéb épületekre is. A fejezeteket a végén egy bányászszótár egészíti ki.
Becsüljük meg értékeinket! – ez a könyv talán legfontosabb üzenete.
